Nemcsak a magyar borászat, hanem egész Magyarország hírnevét hivatott képviselni a Tokaji borok világszerte ismert kitűnő minősége és összetéveszthetetlen íz világa, amely a természet ajándékaként, az egyedi talajadottságok révén utánozhatatlan kulináris élvezeteket nyújt, mind a bort kicsit is kedvelő, mind a borok szakértőiként elismert fogyasztók számára.  Éppen ezért is fokozott figyelmet szükséges fordítani az évek során kemény munkával kivívott jó hírnév megőrzése érdekében, amely az elmúlt években veszélybe került a Tokaji eredetmegjelölést használó szlovák borok miatt, amik sok esetben nem felelnek meg a Tokaj névhez fűződő magas minőségi követelményeknek.

Ahhoz, hogy kristálytisztán láthatóvá váljon a probléma, szükséges elhatárolni a borok jog által nyújtott oltalma tekintetében a földrajzi árujelzőket és az eredetmegjelöléseket.  A bor-eredetvédelem tágabb értelemben jelenti a védelmet a szőlőtermeléstől az értékesítésig. Például földrajzi árujelző oltalmat akkor lehet kapni, ha egy bor az adott területről való, azaz a szőlő 85 %-át ott termesztik, 100 %-át ott dolgozzák fel, és különleges minősége az adott földrajzi területnek köszönhető, míg eredetmegjelölésnél a szőlő 100 %-nak az adott területről kell származni és különleges minőségében az emberi tényezőnek is szerepe van.

A Tokaj borvidék felívelő csillaga egy 1737-es királyi rendelettel vette kezdetét, melyben a vidék zárt borvidékké lett nyilvánítva a világon elsőként. Napjainkban még az UNESCO Világörökségi Bizottsága is fontosnak tartotta kultúrtájként való elismerését, mellyel 2002-ben felkerült a Világörökségi Listára. Pontosan ennek tükrében nem is meglepőek azon szlovák törekvések, melyek igyekeznek a Tokaj, mint magyar szó, teljesen azonos módon történő átvételére boraik elnevezése céljából, melynek alapja - amely nem mellesleg ellentétbe ütközik a szlovák nyelvtörvény sarkalatos pontjaiban kinyilvánítottakkal - a trianoni események által egy kisebb, Tokajtól északra fekvő terület Szlovákiához kerülése.

A szlovákok nem is voltak restek és 1997-ben Brüsszeltől kérték a szlovák tokaji borok elismerését. Az akkoriban érvényes 2081/92/EGK rendelet határon átnyúló földrajzi területet jelentő megnevezés miatt Magyarországhoz való megegyezéshez kötötte a szlovák Tokaji elismerését. Egy 2004-es megállapodás szerint 565 hektárnyi terület került elismerésre, mint szlovák-tokaji termőtalaj, amelyre a magyar minőségi szabályozással egységes követelmények vonatkoztak.

A szlovák Tokaji elismertetésének kedvezett az a 2006-ban hatályba lépett EK rendelet (510/2006/EK), amely a határon átnyúló földrajzi terület megnevezése tekintetében lehetővé tette az egyoldalú kérelem benyújtását is.  Szlovákia élve a lehetőséggel kezdeményezte is egy földrajzi árujelző, nevezetesen a Tokajskí vinohradnícka oblast’, illetve egy eredetmegjelölés, Vinohradnícka oblast’ Tokaj (tehát nem önállóan a Tokaj szó használata, hanem a szlovák „Vinohradnícka oblast” kiterjesztő szavakkal való megnevezés, amelynek jelentése „borászati térség”!) jogi oltalmát az Európai Bizottság előtt, mely eljárás során az igény már eleve oltalom alatt álló eredetmegjelölésnek lett tekintve, és annak regisztrációját automatikusan engedélyezte, s közzétette az Európai Unió Hivatalos Lapjában.

Mint ahogy az már említésre került eltérő követelmények vonatkoznak a földrajzi árujelzőre és az eredetmegjelölésre, az utóbbira vonatkozóan szigorúbb feltételeknek kell teljesülni, mint például a származás és a feldolgozás egy meghatározott területhez kell, hogy köthető legyen. Félő azonban, hogy a szlovák bortörvény alapján, melyben Szlovákia egyetlen borrégiót képez, kiskapu nyílik bárki számára, hogy az ország eltérő pontján bort készítsen tokaji szőlőből, amiből következik, hogy a végeredmény sem feltétlen éppen az, amit a fogyasztók egy igazi Tokaji bortól elvárnak.

Tovább bonyolította a helyzetet, mikor is 2009 augusztusában az új E-Bacchus elektronikus rendszer bevezetésekor a szlovák állam korábbi változtatási kérelme alapján a Tokajskí vinohradnícka oblast’ eredetmegjelölés került bele a nyilvántartásba, amelynek ismételt módosítását kérték ugyanezen év novemberében a nemzeti jogszabályokra való hivatkozással és amely igénynek a Bizottság 2010 februárjában eleget is tett, a Vinohradnícka oblast’ Tokaj eredetmegjelölés került ismételten bele a nyilvántartásba.

A magyar hatóságok 2010-ben keresték fel a Bizottságot a fent említett módosítások kifogásolása ügyében, melyben fő indokként azt jelölték meg, hogy maga a hatályos szlovák törvény (313/2009. sz. törvény) is a Tokajskí kifejezést használta. Természetesen ezt az apró szépséghibát a szlovák parlament egy azonnali új törvénnyel orvosolta, ahol már a Tokaj eredetmegjelölés vált hivatalossá. Végül Magyarország 2010. április 28-án kereset benyújtásával indította meg az eljárást a Törvényszék előtt, a Vinohradnícka oblast’ Tokaj oltalom alatt álló eredetmegjelölésnek megsemmisítése iránt az Európai Bizottság ellen, mely eljárásba beavatkozóként Szlovákia is csatlakozott. Magyarország nem érti, hogy a Bizottság, hogyan módosíthatott oly módon, hogy a vita tárgyát képező eredetmegjelölés nem is felelt meg az akkoriban hatályos szlovák törvénynek, eközben a Bizottság azzal hárítja felelősségét, hogy ő csak közölte a számára szolgáltatott adatokat és az már nem neki róható fel, hogy rosszul tájékoztatták a szlovák eredetmegjelölések hatályosságáról.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon kinek is a felelőssége az, hogy a nyilvántartás hiteles és pontos adatokat tartalmazzon, ha nem az azt vezető Bizottságnak? És ha már valami nyilvántartásba kerül, akkor előtte nem lenne szükséges az adatok valóságának ellenőrzése? Ezen kérdések tisztázása vár a Törvényszékre, melynek eljárása végén remélhetőleg olyan döntés születik a Tokaji használatáról, ami továbbra is biztosítani fogja e nemes minőségű, páratlan adottságokkal rendelkező bor jó hírnevének csorbítatlan fennmaradását.

Napi lapot a sportoldalnál, Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemlét Sándor bátyámnál, Vida professzor cikkénél érdemes elsőként felnyitni. Cikkei, védjegyekről, bírósági gyakorlatról szóló kommentárjai nemcsak élvezetes olvasmányok, hanem szakmai útmutatók is, amelyre minden szakembernek érdemes odafigyelnie. Ezért is fontos, hogy olyan esetekben, amikor az iránytűt mágneses mező (értsd erősen vitatható bírósági döntés) zavarja, ettől elvonatkoztatva is eligazodjon az olvasó.

Előzmények

A 2011. augusztusi Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemlében megjelent cikk címét Dr. Vida Sándor (szerző): Doménnév regisztrátora mint védjegybitorló egy bírósági ítélet XIX, XXII. és XXIII. rendű alperesei ellen hozott ítéletek generálták, amely önmagában is figyelemre méltó. A cikk I. része jogi háttérként az elektronikus kereskedelemmel összefüggő törvény kapcsán a tartalomszolgáltatók felelősségét elemzi. A cikk II. főrésze a címmel összefüggő HYUNDAI ügyet ismerteti. A cikk III. része az I. részhez hasonlóan az internetes honlap üzemeltetőjének felelősségét tárgyalja. A cikk címe a II. részből ered, ugyanakkor az I. és III. rész nem kapcsolódik regisztrátori tevékenységhez. A domain regisztrátora ugyanis regisztrátori minőségében nem végez semmiféle tartalomszolgáltatást, a két tevékenység (azaz a domain szolgáltatás és hosztolás) mind műszakilag, mind szakmailag elkülönül. Emellett persze igen gyakori, hogy egy internetes cég mindkét üzletágban piaci szereplő. Jómagam ugyanakkor számos domainnal rendelkezem, és körülbelül 5 %-nál bíztam meg a korábbi regisztrátort tartalomszolgáltató szerverüzemeltetéssel (hosztolással). A domainhoz kapcsolódó szolgáltatás is kétfelé ágazik: regisztrációra és a domain műszaki elérését biztosító DNS (domain name server) szolgáltatásra, tehát e két szolgáltató is lehet különböző. A cikk alapján úgy tűnik, hogy nem ismert e két, illetve három tevékenység szakmai elkülönülése.

A cikk II. része szerint magyar márkakereskedők „hyundaiauto.hu” (I. rendű alperes), „hyundai-speed.hu” (IX. rendű alperes) és ehhez hasonló domainokat regisztráltak. A tényállás szerint az alperes márkakereskedők disztribúciós szerződés alapján jogszerűen használták a védjegyet 2004 őszéig. Felperes – a kimerülés szabályait (vö. BMW ügy) tiszteletben tartva – a későbbi védjegyhasználatot, így a Hyundai szót tartalmazó domainokat kifogásolta. Felperes a domainok regisztrátorait is perbe vonta. Az alpereseket első- és másodfokon, valamint a felülvizsgálati eljárás során is a Védjegytörvény alapján elmarasztalták. Szerző idézi az előadó tanácsvezető bírót, aki szerint a regisztrátori tevékenység minősítésére kialakult bírói gyakorlat van. E szerint a regisztrátor tevékenysége nem csupán ügyintézői, hanem bizományhoz hasonló ügyviteli tevékenység, amelynek során a regisztrátor önállóan jár el a központi domain nyilvántartónál. A regisztrátorok közreműködnek abban, hogy a domainigénylők védjegybitorlást valósítsanak meg az interneten.

Az ítélet és ami mögötte van

Véleményemet a cikk alapján fogalmazom meg, amely alaposan ismerteti a tényállást. Szerző azonosul az ítélettel, én is így teszek – de én csupán a védjegyet bitorlóan használó „érdemi” alperesek vonatkozásában. A cikk címét generáló regisztrátorok ellen hozott elmarasztaló ítéletet alapvetően és többszörösen is tévesnek tartom.

Ugyanakkor a bíróságot sem hibáztatom, sőt megértem. Az vesse rájuk az első követ, aki máshogy ítélne egy bonyolult, húszvalahány alperessel bíró ügyben, és épp azokra a sokadik rendű alperesekre helyezné a hangsúlyt, akik meg sem jelennek a tárgyaláson, és akik vagy akiknek ügyvédjei szakmailag érdeminek tekinthető védekezést nem terjesztettek elő. A cikk szerint ugyanis ez történt. Nyilvánvaló, hogy a bíróság a fővonalra koncentrált, és az erős jogi képviselettel felvértezett felperes – az alperesek többségének tekintetében helytálló – keresetének, megfelelően hozta meg ítéletét. A felperest képviselő nemzetközi ügyvédi iroda több mint 16 milliós perköltségét az elsőfokú bíróság jóváhagyta (utóbb a másodfok csökkentette). Az alperes regisztrátorok beadványa és fellebbezése arra terjedt ki, hogy „nem tudtak a jogsértésről, de bármilyen szintű bírósági kötelezettségnek eleget fognak tenni”. Ez utóbbi „vágyuk” teljesülhetett. A cikk szerint a regisztrátorok fellebbezése csupán a perköltségre terjedt ki, így nyilvánvaló, hogy nem születhetett érdemben eltérő másodfokú ítélet.

A fentiek alapján úgy vélem, hogy a téves döntés fő előidézői – bármilyen meglepő – épp az ártatlan regisztrátorok. Az ítélet és az első fokon fejenként félmilliós perköltség szófordulattal élve inkább téves helyzetértékelésük, mint bitorlásuk „megtorlásának” tekinthető. Egy védjegybitorlási pert nem lehet félvállról venni. Ha a regisztrátorok részben általános ügyvédjüktől kértek, részben egyáltalán nem kértek jogi tanácsot, akkor alaposan tévedtek. Vida Sándornak nagyon igaza van, amikor a regisztrátorok magatartása kapcsán az a véleménye, hogy „nem értették meg miről van szó”.

Nincs lefutott védjegyper. Az esetek többségében az ügyek olyan bonyolultak, hogy szakszerű jogi képviselet híján kevés esély van a sikerre. Az ügy legfontosabb tanulsága – legalábbis a regisztrátorok számára – ez kell legyen.

Miért nem bitorol a regisztrátor?

A .hu szintű domainokat nyilván a Nyilvántartó (ISZT) tartja nyilván. A Nyilvántartó a .hu domanok kezelője. Az ügyfelekkel a kapcsolatot a Regisztrátor tartja, aki a Nyilvántartó franchise partnere. A Nyilvántartó és az egyes Regisztrátorok között franchise jogok átvételére irányuló megbízási szerződés van érvényben. E szerződés a következőkre irányul:

-    a Nyilvántartó adminisztrációs és műszaki ügyintézési feladatokat ad át Regisztrátornak,
-    a Regisztrátor szerződést köt az igényelt domain delegálására,
-    saját tehetségéhez mérten ellenőrzi, hogy az igényelt domain megfelel-e a Regisztrációs Szabályzatnak,
-    a szabályosnak vélt igényt elektronikusan továbbítja a Nyilvántartóhoz,
-    a domaint a Nyilvántartó közvetlenül az Igénylő javára delegálja, aki ettől kezdve igénylő helyett domain használóvá válik.

A Domainregisztrációs Szabályzat szerint
-    a Regisztrátor az ügyfél által választott szolgáltató, aki az ügyféllel domain delegálás, regisztrálás és fenntartás kapcsán áll megbízási szerződéses kapcsolatban,
-    a fenntartás kapcsán a Regisztrátor a domainnal kapcsolatosan kizárólag adminisztratív és műszaki adatokat tárol és szükség esetén aktualizál a nyilvántartásban,
-    az Igénylő a domain megválasztásával kapcsolatosan köteles gondosan eljárni, az igényléssel vagy használattal kapcsolatosan nem sértheti más jogát, az igénylés vagy használat nem lehet többek között jogellenes, megtévesztő,
-    kizárólag az Igénylő/Használó felelős a domain igénylésével, használatával összefüggő kárért, illetve az igénylés és használat jogszerűségéért,
-    a delegálás visszavonása, felfüggesztése a Nyilvántartó feladata, és erre szabályozott keretek között (pl. jogerős bírósági ítélet) van lehetőség, és nem a Regisztrátor egyoldalú döntése alapján.

A fentiek szerződés és szabályozás nyilvánosan elérhető dokumentum (www.nic.hu). Ezek alapján láthatjuk, hogy a cikk és/vagy ítélet a domain kapcsán tévesen használja az igénylő szót a bitorlás idején, hiszen akkor már ’igénylő’ helyett ’használóvá’ vált a bitorló autókereskedő. Az igénylés idején a domainhasználat a felperes által is elismerten jogszerű volt.

A Regisztrátornak azonban csak az igénylés előtt van jogi lehetősége vizsgálni a domain jogszerűségét. E vizsgálattól sem várhatunk sokat. Egy kétezer forintos szolgáltatás kapcsán nem várhatunk el érdemi ellenőrzést, és a relatív okok vizsgálatát (!) olyan szolgáltatótól, akinek semmiféle jogi hozzáértése nem kell legyen. Mindemellett a Szabályzat alapján domain jogszerűségéért a teljes felelősséget a domain igénylő/használó viseli – jelen esetben az autókereskedő, aki szerződésében elfogadta a Szabályzatban foglaltakat.

A fentiekből láthatjuk, hogy a Regisztrátor kizárólag a domain név műszaki és adminisztratív elérését biztosító franchise jellegű szolgáltató, a domain használat során nincs jogosultsága a domain megszűntetésére (legfeljebb saját szerződését mondhatja fel, és helyébe léphet más), és regisztrátori minőségében semmi köze a domain alatt folytatott tartalomszolgáltatáshoz. E szolgáltatást nem a regisztrátor (aki csak regisztrál és DNS-t szolgáltat), hanem a tartalomszolgáltató, azaz a domain alatt működtetett weblap szerverének jogosultja végzi. Ez utóbbit az Elektronikus kereskedelemről, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi XVIII. tv. (Ektv.) tartalmazza. E törvény szabályozza a tartalomszolgáltató felelősségét, illetve felelősség alóli mentességét. Fontos, hogy a védjegyszakma és a bíróságok tisztán lássák e funkciók elkülönülését.

Analóg példa kapcsán meglepődne a közvélemény, ha egy később jogsértővé vált cégnév védjegybitorlási perében alperesként a céget képviselő ügyvédet is bevonnák. Az ügyvéd nyújtotta be az iratokat a cégbírósághoz, ő korlátozottan szintén ellenőrizte a cégnév jogszerűségét. A cégbíróság a nevet bejegyezte. Az ügyvéd folyamatosan ellátja a cég(név) képviseletét. Ennél jobban már csak akkor lepődnénk meg, ha megbízotti minőségében el is marasztalnák a cégbejegyzésnél közreműködő ügyvédet. Analóg módon ennél többet a regisztrátor sem tesz, sőt neki még annyi jogismerete sincs, mint az ügyvédnek.

Visszatérve a konkrét perre, az ismertetés szerint a regisztrátorok elmarasztalása nem a Vt. 27. § (4) alapján (szolgáltatási közreműködés), hanem a márkakereskedők tevékenységéhez kapcsolódóan történt. Kérdésként merül fel bennem, hogy – mivel a domainnel kapcsolatos szolgáltatások a 45. osztályba tartoznak – milyen áruval vagy szolgáltatással kapcsolatban marasztalták el a regisztrátort, mert ebben az osztályban a Hyundai védjegyek nincsenek oltalmazva. A regisztrátorokkal szembeni elmarasztalás a Vt. 12. § (2) b/ pontja szerinti, ekkor a fogyasztók általi összetéveszthetőséget is vizsgálni kellett volna. Itt megint kérdéseket vet fel, hogy a fogyasztók mennyiben téveszthetnek össze egy domainregisztrátori tevékenységet egy autógyártási vagy – értékesítési tevékenységgel.

A gazdasági tevékenység vizsgálata kapcsán – az Európai Bíróság joggyakorlatának ismeretében – ma már nem elég annak sommás megállapítása. A Google-ügynél (C-236/08, C-237-08, C-238/08 egyesített ügyek) az Európai Bíróság felhívja a figyelmet arra, hogy használat és használat között is lehet különbség. A reklámszolgáltatást nyújtó Google cég anélkül teszi lehetővé a védjegyhasználatot, hogy ő maga használná azt. Bár gazdasági előnyökre törekvő kereskedelmi tevékenységet végez, amikor bizonyos ügyfelei számára kulcsszóként védjegyekkel azonos megjelöléseket tárol, ez nem a védjegyekre vonatkozó uniós rendeletek szerinti gazdasági tevékenység. Úgy vélem a fentiek alapján, hogy a bíróság elmulasztotta vizsgálni a regisztrátorok vonatkozásában
- a védjegyszerű használatot,
- az áruk/szolgáltatások összevetését,
- a fogyasztók általi összetéveszthetőség lehetőségét.

Véleményem szerint a regisztrátorok elmarasztalása a Vt. 27. § (4) alapján sem volna lehetséges. Kialakult joggyakorlat híján a szellemi tulajdonjogok érvényesítéséről szóló 2004/48/EK irányelvet célszerű górcső alá venni, erre hivatkozik a (4) bekezdést beillesztő 2005. évi CLXV. törvény indoklása is. Az irányelv 11. cikke szerint az eltiltást olyan közvetítők (intermediaries) ellen lehet kérni, akiknek szolgáltatásait harmadik személy a szellemi tulajdonjog megsértése céljából veszi igénybe.

Véleményem szerint a regisztrátor nem közvetítő. E minőségében való tevékenysége még a bitorlás megkezdése előtti, de később, mint esetleges DNS szolgáltató sem végez mást, mint műszaki és adminisztratív adatot tárol és nyilvántart. Hogy e tekintetben ki és milyen feltételekkel tekinthető közvetítőnek arról a 2000/31/EK irányelv rendelkezik (vö. Ektv). Ennek értelmezése alapján a regisztrátor regisztrátori minőségében nem tekinthető közvetítőnek. Még egy tartalomszolgáltató, vagyis tárhelyszolgáltató is csak bizonyos feltételek fennállása esetén tekinthető a Vt. 27. § (4) alanyának, például, ha nem tesz eleget az Ektv-ben szabályozott értesítési-eltávolítási kötelezettségének.

Hungarikumnak nevezhetjük azokat a jelentős nemzeti értékeket, amelyeket a magyarság meghatározó része nemzeti kincsnek tekint. A hungarikum (hungaricum) kincs, a kincset pedig védeni kell. E tág és nem jogi alapon fogalmazott meghatározást a küszöbön álló jogszabály biztosan pontosítja, a kincset pedig igyekszik majd a jog erejével védeni. A Hungarikum Nemzeti Bizottság fogja majd eldönteni, hogy mit minősít hungarikumnak, és így mit vesz fel a Hungarikumok Nemzeti Gyűjteményébe. A jogalkotó a hungarikumokat elsősorban fogyasztóvédelmi szabályozáson keresztül fogja védeni. A törvénytervezet szerint a „hungarikum” megkülönböztető megjelölés nem rendeltetésszerű használata a fogyasztó megtévesztésének minősül. Elfogadott törvény hiányában most még csak feltételezhetjük, hogy a hungarikumok három csoportba sorolhatók:

1./ áruk és szolgáltatások, pl. bűvös kocka, Kodály-módszer (lásd 1a, 1b pontok),
2./ földrajzi árujelzők és eredetmegjelölések, pl. Halas, Tokaj (lásd 2. pont),
3./ különleges természeti és egyéb értékek, pl. aggteleki cseppkő; huszár hagyomány.

Az 1./ és 2./ csoportba tartozó hungarikum védelmére a szellemi tulajdonvédelem eszköztára is rendelkezésre, ha a hungarikum bizonyos feltételeknek megfelel. A hungarikum védelmére elsősorban a védjegy alkalmas. A védjegy funkcióit Pintz György: „Védjeggyel a csúcsra!” (Pintz és Társai, 2010, 18. lap) (www.vedjeggyelacsucsra.hu) c. műve ismerteti. Eszerint a védjegy feladata többek között: „megkülönböztető funkció, oltalmazó funkció, versenyfunkció, reklámfunkció, minőségjelző funkció, garanciális funkció”. Hungarikumok esetében elsősorban a minőségjelző és garanciális funkció kerül előtérbe.

Bővebben...

ad 1a/ Általános védjegyoltalom
ad 1b/ Tanúsító védjegyoltalom
ad 2./ Földrajzi árujelző és eredetmegjelölés
Határon átnyúló hungarikumok, illetve külföldi védelem
Önkormányzatok feladata
Élelmiszer hungarikumok – minőségi élelmiszerek védelme

Az Európai Bíróság pontosítja az online piacteret üzemeltetők felelősségét

A L’Oréal és társai kontra eBay ügyben (C-324/09) az Európai Bíróság szigorította az online piacteret üzemeltető cégek felelősségét a piactéren folyó kereskedelem ellenőrzése kapcsán. Az ügy előzménye, hogy a számos jó hírnevű védjegyet jegyző L’Oréal megelégelte, hogy az eBay a védjegyekkel megegyező kulcsszavakkal irányítja a védjegyeket sértő árukhoz a felhasználókat, illetve, hogy a védjegybitorló termékek kiszűrésére tett erőfeszítéseik nem megfelelőek.

Az esetet tárgyaló angol High Court az Európai Bírósághoz fordult a jogszabályok értelmezéséért, a Bíróság pedig az eddigieknél szigorúbban értelmezte a szabályokat. Rámutatott, hogy maga az online piac üzemeltetője nem használja a védjegyeket, amennyiben csak olyan szolgáltatást nyújt, amelynek keretében ügyfelei védjegyekkel megegyező megjelöléseket jelenítenek meg az oldalon. Ellenben ha olyan segítséget nyújt, amely az eladásra való felkínálások megjelenítésének optimalizálásában vagy azok elősegítésében áll, olyan „tevőleges szerepet” játszik, melynek révén nem hivatkozhat a felelősség alóli mentességére.

Ennek leszögezése után a Bíróság továbbment: egyes esetekben még a „tevőleges szerep” sem szükséges. Amennyiben ugyanis az üzemeltető tudott olyan tényekről vagy körülményekről, amelyek alapján valamely gondosan eljáró gazdasági szereplőnek fel kellett volna ismernie az online eladásra való felkínálások jogellenességét, haladéktalanul gondoskodnia kell a szóban forgó adatok eltávolításáról vagy az azokhoz való hozzáférés megszüntetéséről. Ha ezt nem teszi meg, felelőssége megállapítható, és kötelezhető arra, hogy intézkedéseket hozzon eladóként tevékenykedő ügyfelei azonosításában.

A Bíróság ezeket a jogokat a nemzeti bíróságok hatáskörébe utalja, felhívva a figyelmet a határozatok hatékonyságára, arányosságára és visszatartó erejükre, továbbá arra, hogy nem képezhetik akadályát a jogszerű kereskedelemnek.